Variációk 21

Ez a minta elrendezésben ugyanaz, mint "bogáncsos", de megjelenik a rózsaverés is benne.

Örökölt kincseink: halotti lepel

A múlt hónapban már bemutattam Dragán Györgyné Csobán Zsuzsanna terítőjét és két törölközőjét. Most az utolsó útjára készült halotti leplét mutatom be. A sors úgy hozta, hogy nem került használatba, így lehetőségünk van a tanulmányozására.

A lepel mérete: 121 cm x 210 cm.

A textil szélessége 48 cm. Így itt is két szélt használt fel, amit 16 cm széles horgolt rece betétcsipkével dolgozott össze.

A keskenyebbik szél díszítése több részből áll. A subrika 3 cm széles.

A felette található fehér hímzés 9 cm széles.

A szélcsipke 4,5 cm-es horgolt csipke.

Sarkosítás itt sincs.

További képek:

Csipkefajták: Honiton csipke

A Honiton csipke arról a városról kapta a nevét, ahol készítésének központja volt. Honiton város Anglia Kelet-Devon területén helyezkedik el.

A Honiton csipke finom cérnából készült vertcsipke. Jellemzője, hogy az alapminta  díszes gallyakból, levelekből, virágokból , pillangókból épül fel, melyek  vászonveréssel és recével készülnek. Ezeket a motívumokat különböző hálóalapokkal kötik össze.  A  Dushesse-Bruxelles csipke angol változata. Hagyományosan  ruhák díszítésére használták. Szegélyek, mandzsetta, fátyol, paszomány és zsebkendők készültek Honiton csipkéből.

A csipke létének első írásos bizonyítéka  Honiton városban James Rodge sírfelirata 1617-ből.

A csipkéket rosszul fizetett munkások és halászok feleségei készítették otthonukban. Az elkészült csipkéket kereskedők vásárolták fel, s értékesítették Londonban, s külföldön.  A Honiton csipke rendkívül munkaigényes. Egy négyzetcentiméteres darabka elkészítése akár 5 órát is igénybe vehet. Ezért nagyon drága volt, s ma is az. A 19. század elejei találmány a csipkeverőgép (John Heathcoat 1808, ezt 1813-ban John Levers tökéletesítette) a kézi csipke iránti keresletet nagyon lecsökkentette.  A kézzel készített csipke iránti kereslet akkor nőtt meg ismét, amikor Viktória királynő megrendelte a Honiton csipke esküvői ruháját.

A királynőt annyira lenyűgözte a csipke szépsége és minősége, hogy legidősebb fia ( a későbbi VII.Eduárd) keresztelői ruhája is Honiton csipkéből készült. Ezt a keresztelő ruhát használta a királyi család 2004-ig. György herceg a keresztelőjén már egy replikát (másolatot) viselt.

Honiton város méltán büszke csipkekészítő hagyományára. A városban található Allhallows Museum a világ legátfogóbb Honiton gyűjteményét tudhatja magáénak. Az idegenforgalmi szezonban (június, július, augusztus hónapokban) önkéntes csipkekészítők bemutatót tartanak a látogatóknak.

A kedvelt keszkenők:

Gallérok:

Szélcsipkék:

Néhány finom részlet:

Felhasznált forrás: www.wikipedia.org

www.honitonlace.com

www. honitonmuseum.org

www.pinterest.com 

www.cs.arizona.edu

www.honiton.com

Lenvászon mellény vertcsipkével

A tavaly őszi nagykállói pályázatra készült másik mellényem lenvászonból készült.

A mellény szabásmintáját a Burda divatlapból vettem. 2013/10-es szám 131-es modell. Azért választottam ezt a szabást, mert így volt benne mellvarrás. Mivel ez 42-es méretben készült, szükséges a mellvarrás a mellény szép állásához. Ha nincs mellvarrás, akkor "tátog" a karkivágásnál.

A mellény eleje szabásmintára illesztettem a felvidéki csipkékből összeállított csipkemintarajzot. Nem volt egyszerű dolog. Figyelni kellett a  jobb és bal oldal szimmetriájára.  Nem tudtam számítógéppel csinálni, mert a szabásmintát nem tudtam egy lépésben beszkennelni a nagysága miatt. Így maradt a kézi "barkácsolás". Kétszer is nekikezdtem. Először a válla közepére a keskeny pókos mintát helyeztem. 

Ez nem nyerte el a tetszésemet. Ezért elkészítettem a mintarajzot úgy is, hogy a szélesebb minta kerüljön a váll közepére:

Ezt választottam. A mintarajzon bejelöltem a szabásminta vonalát. Más színnel (pirossal) a szegőpánt varrási vonalát, s a kettő között zölddel a középvonalat. Ez utóbbi volt a csipke készítésének vonala. A fenti mintarajz mutatja, hogy nem ment minden mindig simán. Vacakolhattam volna, hogy szebb legyen, de a türelmem most cserben hagyott. Munkára így is alkalmas volt. 

Azért mutattam meg ilyen részletesen, hogy ha valaki hasonlót szeretne csinálni, legyen képe az alkotás folyamatáról.Volt aki azt kérdezte, hogy nem sajnáltam-e a csipkét elvágni. Nem vágtam el a csipkét, hanem a szabásmintának megfelelően vertem.

A mintát csíkonként készítettem, s horgolótűs bekötéssel kapcsoltam össze őket.

A varrás is okozott némi izgalmat. Nem lehetett egy-két millimétert sem tévedni, mert a csipke mintázata miatt "kiabált" volna a tévedés. 

Egy szó mint száz, szerintem megérte a sok izgalmat. Nagyon szeretem ezt a ruhadarabomat. 

 

Variációk 20

Egy szép változat rózsaveréssel:

Örökölt kincseink: egy 100 éves terítő

Anna barátnőm megmutatta kincseit, amelyeket nagymamája készített a 20. század elején. Úgy gondoltam, hogy itt is bemutatom ezeket a szépségeket.

Először nézzük meg az asztalterítőt.

Készítette: Dragán Györgyné született: Csobán Zsuzsanna (1887-1990)

A régi paraszti világban a kelengyét minden leány maga készítette. Az esküvőig el kellett készülnie, ezért 13-14 évesen elkezdték szőni, varrni. Így ezek a darabok a 20. század legelején készültek Kétegyházán.

Térjünk vissza a terítőre. Mérete: 122 cm x 180 cm. 

Az anyagát maga szőtte pamut szálból. A piros minta  a terítő mindkét végén szimmetrikusan megismétlődik. A minta magassága 12,5 cm, ami 6 cm fehér szövés után következik.

A paraszti szövőszékkel nem lehetett széles textilt szőni.Az itt felhasznált vászon 54 cm széles. Hogy alkalmas legyen egy asztal befedésére, ezért két szélt használt hozzá, amit horgolt rece betétcsipkével dolgozott össze. A csipke 6 cm széles.

A terítőt körben horgolt 4 cm széles szélcsipkével keretezte.

Abban az időben nem volt szokás a csipkék sarkosítása. A sarkokon hajtogatással, behúzással oldották meg a fordulást.

A fenti képen a szélcsipke összedolgozása is látható.
Még három részlet:

A terítő mellett megmaradt két törölköző is. Az egyik mérete 44 cm x 85 cm. A szövött minta 4 cm magas. A minta a széltől 7 cm-re kezdődik.

A másik 49 cm x 90 cm. Mintája 7,3 cm magas. A minta a széltől 11 cm-re kezdődik.

 

Csipkefajták: Aemilia Ars varrott csipke

Ez a zsebkendő Semsey Ágnes gyűjteményében található. Ő mutatja be nekünk.

Zsebkendő Aemilia Ars varrott csipkével /Semsey Ágnes

(gyűjteményem legújabb darabja: 17x17 cm, a csipke 5,5 cm széles)

A csipke hibátlan állapotú, ami annak köszönhető, hogy valószínűleg azonnal üvegkeretbe tették, soha nem használták. A 20. század elején Olaszországban készülhetett, egy magyar hölgy őrizte meg, talán egy itáliai (és talán romantikus) utazás emlékeként.

Az Aemilia Ars csipke a reticella késői leszármazottja. A reticella a legrégibb varrott csipke, 16. század elején keletkezett, gallérokon, kézelőkön, lakástextílián alkalmazták. A szálvonásos hímzésből alakult ki. Mindkét irányban kihúzták a szálakat, a meghagyottakat átsodorták, így főleg mértani szerkezetű minták születtek, pikóval díszített felezővonalak, átlók, körök mentén. A technika fejlődése során egyre több szálat húztak ki, egyre szélesebb lett az áttört rész, végül alig maradt valami az eredeti textíliából. A reticella azonban textilalapon készült, attól nem volt független, határeset, nem igazi csipke. Nemsokára azonban alap nélkül kezdték készíteni, de mértani szerkezetét egy ideig még megtartotta. Ezt, a textíliától már teljesen független legkorábbi varrott csipkét nevezik levegőbe varrott csipkének, a későbbieket csak varrott csipkének. Itáliából ered, hamar elterjedt Európában, de ott gyakran olasz nevén is említik: punto in aria. Feloldódott a varrott csipke szigorú mértani szerkezete, elsősorban a velencei csipkén jelentek meg a szabadabb vonalvezetésű indák, virágok, valamint a háttérháló. Itália egy másik tartományában, a Bologna központú Emilia-Romagnában viszont bizonyos mértékig megmaradt a mértani szerkezet, bár gazdagodott szabadabb, figurális motívumokkal. A csipke nem szakadt el teljesen a vászonalaptól, nem használtak háttérhálót sem, megmaradtak a textilből meghagyott szálak besodrásánál vagy külön beállított nyaláboknál. Ezt a bolognai csipkét idővel szintén háttérbe szorították a barokk és rokokó csipkék, de a népi textíliákon továbbra is fennmaradt.

A 19. század második fele a historizmus ideje egész Európában, minden művészeti ágban, de elsősorban az építészetben. A 19. század művészetét az egymás mellett létező stílusirányzatok jellemezték. A század második felében a forradalmak és nemzeti szabadságharcok után viszonylag nyugalmasabb időszak következett, a kapitalizmus uralkodóvá vált, lezajlott az ipari forradalom. Ennek a felgyorsult életnek kellett megfeleljen az építészet és a többi művészeti ág is, a polgárosodás igényeit is figyelembevéve. A romantikus stílusból sarjadtak a historizáló neo-irányzatok, valamint az egyes stílusok a célnak legjobban megfelelő elemeit együttesen alkalmazó eklektika (=válogatás).

Európa-szerte nagy középületek születtek, amelyeket már nem kizárólag uralkodók, főúri mecénások, főpapok rendeltek, hanem közpénzből készültek, az építészt pályázaton választották, a munkálatokat bizottságok felügyelték. Ez természetesen nem történhetett vita nélkül, voltak, ma is vannak az eklektikának kritikusai. Az eklektika mellett a 19-20. század fordulójának új stílusirányzata volt a szecesszió. Az olcsó tömegtermelés rutinszerű megoldásai, a kézművességet tönkretevő ipari forradalom ellenében született. Nem volt egységes stílusirányzat, de minden országban jelen volt különböző neveken: szecesszió, Art Nouveau, Modern Style, Jugendstil, Dolce Stil Nuovo. Legkiválóbb képviselői nemcsak építészek, de festők, iparművészek is voltak. (Victor Horta, Otto Wagner, Alfons Mucha, Antoni Gaudí, nálunk Lechner Ödön) Az épületek mellett terveztek hozzá üvegablakot, bútort, textíliát is, igyekeztek újra rangot, megbecsülést szerezni a kézműves, egyedi termékeknek. Ez egybeesett a századfordulón induló népi-nemzeti kezdeményezésekkel. (Például nálunk a 20. század elején ilyen volt a Tulipán mozgalom)

Itáliában ez a mozgalom különös hangsúlyt kapott. Egybefonódott a nemrég megvalósult olasz nemzetállam egységes megjelenése iránti igény, az egyes tartományok saját értékeinek, jellemzőinek hangsúlyozása és a nosztalgia egyrészt az antik Róma, másrészt a 15-17. század művészete iránt, amikor még egész Európa Itáliára és a reneszánszra figyelt. A népi-nemzeti mozgalom a kézműipar felélesztését, fejlesztését is célul tűzte ki részben állami támogatással.

Bolognában 1898-ban alapították az Aemilia Ars Társaságot, amely feladatának tekintette valamennyi hagyományos kézműves mesterség támogatását, felélesztését (pl. bőr-, fém-, faipar, hímzés, csipke, stb.). Alapítói elkötelezett művészek, lelkes lokálpatrióták voltak. Az ókori Rómát idézi maga a szervezet neve is, Emilia nevét latinul Aemiliának írva. Az ars szó pedig latinul mesterség, művészet vagy tudomány. Többszáz évvel ezelőtt ezek még nagyon közelálló, szinte azonos fogalmak voltak. 

Az Aemilia Ars csipke felidézte Emilia tartomány régi hagyományait, csipketechnikáját. A régi technika alapján Emiliához köthető építészeti, történelmi és hímzéselemek felhasználásával készültek az új rajzok. A csipke technikája, megjelenése „antik”, de a századfordulón divatos olyan kisebb tárgyakon alkalmazták, amelyek a reneszánsz korában nem is léteztek. Például hímzett vászontarsoly, vitrinterítő, párnabetét vagy 20-25 centis díszzsebkendő. A századokkal azelőtti keszkenő 40-70 centiméter volt… A századfordulón már gyorsabban változott a divat, kisebb darabokkal kellett megjelenni a piacon. Az így is rendkívül munkaigényes csipkét mégsem készítették tömegesen, a lelkesedés és az elkötelezettség nem volt elég a széleskörű elterjedéshez, de megszállottak szerencsére ma is vannak Itáliában. Angol nyelvterületen és az Osztrák-Magyar Monarchiában is kedvelt lett a technika, mint a korabeli mintakönyvek és árjegyzékek tanúsítják, de az eredeti Aemilia Ars csipkék finomságát, részletgazdagságát nem éri el. 

 

 Zsebkendő

 Tálcakendő

Az első képen az Aemilia Ars csipke zsebkendő kinagyított képe, a másodikon egy tálcakendő részlete (szintén saját gyűjteményemből). A tálcakendőn van egy hasonló technikával varrott csipkebetét, kombinálva vert csipkével és fehérhímzéssel. Az utóbbi valószínűleg a századelőn készült osztrák-magyar területen.) 

     

A zsebkendő bármennyire is varrott csipkének, „punto in arianak” látszik, lényegében vagdalásos technikával készült, egy darab textil felhasználásával, ez egy kéz munkája. A tálcakendő varrott csipkebetétjéhez hasonlóak azonban a textíliától függetlenül, egyenként készültek, így sokféle felhasználást tettek lehetővé. A „hobbi” kézimunkázó, aki csak egyik-másik technikában volt járatos, a kereskedelemben kapható különböző stílusú és technikájú vert, varrott, horgolt, rece és gépi csipke darabok egymáshoz illesztésével „mozaik” darabokat készíthetett. A különböző technikájú és anyagú csipkék azonban nem egyformán viselték az idő viszontagságait. Látjuk, hogy az elmúlt 80-100 évet a varrott csipkebetét szinte sértetlenül vészelte át, de a szélén a flamand stílusú vert csipke súlyosan sérült, mintája alig kivehető, de rekonstruálható.