2014. augusztus 13., szerda

Csipkefajták: Cantui csipke

A csipkéket már megismerhettük a technikai csoportosítás alapján. Az eddigi bejegyzésekben már igyekeztem néhány területileg  jellemző csipke képét is bemutatni. Az elkövetkező bejegyzésekben egy-egy csipkefajtát mutatok be térben és időben ide-oda cikázva. Nem tudok, s nem is akarok a teljességre törekedni, hiszen akkor könyveket kellene írnom. Mindössze ízelítőt szeretnék adni a szinte végtelen csipke fajta néhányáról. Mivel ismereteim végesek, ezért szívesen veszek minden segítő észrevételt. Ha valaki részletesen ismer egy-egy csipkefajtát,  s veszi a fáradtságot, s elküldi nekem a leírást néhány képpel fűszerezve szívesen megjelentetem. Jó lenne ha tudnánk tanulni egymástól.
A mai bejegyzésben a cantui csipke történetéről kapunk egy kis ízelítőt. A leírást és a képeket Lesznyák Katalintól kaptam, aki Olaszországban él és dolgozik jelenleg. Ott tanulja a csipkeverést is.
Íme:

A cantúi csipke története

Nehéz lenne megmondani, valóban hogyan is született ez az egyedülállóan szép csipke fajta.
Egyesek szerint az 1400-as évek végén Benedek-rendi apácák kerültek Cantúba, ebbe a kis kedves lombardiai városkába, amely nem messze a Comoi-tó mellett fekszik.
Az apácák hozták magukkal a franciaországi Clunyból a csipkeverés mesterségét, de csupán az alapokat: a verőkéket- vagy orsókat, melyekre a cérna kerül, talán a csipkeverő hengerpárnát a „tombolo”-t, amire a mintát rögzítik, és az alap (egész vagy vászon verés, félverés, azsúr) veréseket.
Egyes hírek szerint az első munkák alig 25-30 cm-es csíkok voltak, melyek oltárterítők és miseruhák díszítését szolgálták, de mivel az apácák a náluk tanuló városi lánykákat is oktatták a csipkekészítésre, hamarosan a kelengyedíszítésre és a nemes asszonyok ruházatásra is felkerült.Az apácák tehát világi lányoknak, asszonyoknak is tovább adták a tudást, akik nemcsak időtöltés miatt, hanem megélhetési céllal is sok-sok csipkét készítettek.
A csipkeverés fénykorát az 1800-as évek második felétől érte el, amikor is a fátyol és a stóla divatba jött. (Nem volt olyan valamirevaló olasz asszony, akinek ne lett volna legalább egy egyszerű csipke kendője, sálja, amit a templomban a fejére terített.)
Először esténként egy-egy tágasabb csűrben vagy műhelyben – mint Magyarországon a fonóban -, majd később már egész délutánokra a „palazzo”-k (bérházak) udvarán gyűltek össze az asszonyok, hogy csevegés közben járjon a kezük, s egymást tanítva gazdagítsák a cantúi csipkék jellegzetes motívumainak világát.
A cantúi csipke technikáját a „tépett szálak technikájá”-nak is nevezik, hiszen szinte minden egyes motívum egy-egy kis csipkealkotás, amit külön párokkal kezdenek és fejeznek be, s amiket csíkokkal, különböző hálókkal fognak össze nagyobb darabokká.
A cantúi csipke jellegzetes motívuma az úgynevezett „velencei motívum” (punto Venezia), a kunkorgó ágakon ülő háromlevelű virág – vagy lóhere. De ezenkívül margaréták, rózsák, különleges levelek sokasága, gyümölcsök, emberi alakok – szentek, angyalok – és természetesen a Madonna millióféle verziója adja a cantúi csipke változatosságát és értékét.
Sajnos ma már a nők nem engedhetik meg maguknak, hogy csak a csipke készítéséből éljenek, így lassacskán elhal az a generáció, amelyik valóban tudta ennek a csipkének az összes titkát (a legtöbb igazi csipkeverő asszony – merletaia - közel vagy túl a 80 éven, a legfiatalabb is az 50 felé közelít, még jó, hogy Olaszországban magas az átlagéletkor J).
Ma csipkeverő iskolákban, tanfolyamokon próbálják átadni a tudást az eljövendő nemzedéknek, kisebb-nagyobb sikerrel, hiszen a csipke készítéséhez nagy türelem, és végtelen kitartás és szenvedély kell.

Sajnos az olasz állam nem őrzi és védi az olasz értékeket, úgy, mint ahogy azt Magyarországon teszik, ezért, aki valamennyire ismeri a cantúi technikát, a legrondább munkáit is cantúi néven adhatja el, rontva ezzel a valódi cantúi csipke értékét, s az igazi mesterasszonyok megbecsültségét.(Sajnos nem egy olyan eladó „cantúi” csipkét láttam, amit én a kezdő hobbicsipkés szégyelltem volna kiadni a kezemből, melyekben a legnagyobb érték a bennük lévő cérna volt...)
A csipke képekben:

Antik, Cantuban készült csipke


egy részlet


Szélcsipke

Papi köntös. Érdekessége, hogy férfi készítette


 pizzo di Cantu, punto Venezia díszítéssel




Punto mimoza széllel díszített terítő



És Kati munkái:

Cantui négyvirágos


Cantui mimóza


Cantui szélcsipke

3 megjegyzés:

  1. Nagyon szépek ezek a csipkék.
    Kérdezni szeretném inkább, hogy ide tartozik-e az a technika,amit egyszer régen gyakoroltunk a MOM-ban, amelyben az összes párt összefogva előrefutottunk a szélen és ebből a kötegből lett egy vastag kontúr, ahogy visszafelé jövet ráhorgolótűztünk a kötegre?

    VálaszTörlés
  2. Kedves Ágnes,
    igen, a cantúi technikában van egy ilyen, vagy ehhez hasonló fogás. Pl.: a punto Venezia tipikus kis kunkorkáit (ricciolo) 5 párral készítik. Az elején mind az 5 párral fonnak, aztán egy bizonyos ponton elhagynak 2 párat (ezt később 4-es fonással bekapcsolják a motívumba), és 3 párral folytatják a fonást egészen a ricciolo csücskéig, ahol egy mesterfogással visszafordulnak, és horgolótűvel a fonott szalagra erősítik a vert sorokat. Így készítik a Rosalin mintát is, ami az Antik csipke képén jól látszik. Vigyázni és jól előrelátni a cérnavezetését a szárba való visszakapcsolásnál kell, mert bizony ott dől el, milyen lesz a kész mű. Ölelés: Lesznyák Kati

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm mindkét Katinak :)
    A pizzo di Cantu c. képen látom azt a technikát, amelyikre én is gondoltam. Ott vannak a 3 szirmú virágocskák és a hegyes levelek. Nagyon sajnálom, hogy már ott sem tudnak csipkeverésből megélni.
    Majd előkeresem az én "művemet" is. Azért szerettem nagyon, mert nehéz volt, de most újra meg fogom próbálni, hátha ügyesedtem azóta. Puszi Ági

    VálaszTörlés