Csipkefajták: Aemilia Ars varrott csipke

Ez a zsebkendő Semsey Ágnes gyűjteményében található. Ő mutatja be nekünk.

Zsebkendő Aemilia Ars varrott csipkével /Semsey Ágnes

(gyűjteményem legújabb darabja: 17x17 cm, a csipke 5,5 cm széles)

A csipke hibátlan állapotú, ami annak köszönhető, hogy valószínűleg azonnal üvegkeretbe tették, soha nem használták. A 20. század elején Olaszországban készülhetett, egy magyar hölgy őrizte meg, talán egy itáliai (és talán romantikus) utazás emlékeként.

Az Aemilia Ars csipke a reticella késői leszármazottja. A reticella a legrégibb varrott csipke, 16. század elején keletkezett, gallérokon, kézelőkön, lakástextílián alkalmazták. A szálvonásos hímzésből alakult ki. Mindkét irányban kihúzták a szálakat, a meghagyottakat átsodorták, így főleg mértani szerkezetű minták születtek, pikóval díszített felezővonalak, átlók, körök mentén. A technika fejlődése során egyre több szálat húztak ki, egyre szélesebb lett az áttört rész, végül alig maradt valami az eredeti textíliából. A reticella azonban textilalapon készült, attól nem volt független, határeset, nem igazi csipke. Nemsokára azonban alap nélkül kezdték készíteni, de mértani szerkezetét egy ideig még megtartotta. Ezt, a textíliától már teljesen független legkorábbi varrott csipkét nevezik levegőbe varrott csipkének, a későbbieket csak varrott csipkének. Itáliából ered, hamar elterjedt Európában, de ott gyakran olasz nevén is említik: punto in aria. Feloldódott a varrott csipke szigorú mértani szerkezete, elsősorban a velencei csipkén jelentek meg a szabadabb vonalvezetésű indák, virágok, valamint a háttérháló. Itália egy másik tartományában, a Bologna központú Emilia-Romagnában viszont bizonyos mértékig megmaradt a mértani szerkezet, bár gazdagodott szabadabb, figurális motívumokkal. A csipke nem szakadt el teljesen a vászonalaptól, nem használtak háttérhálót sem, megmaradtak a textilből meghagyott szálak besodrásánál vagy külön beállított nyaláboknál. Ezt a bolognai csipkét idővel szintén háttérbe szorították a barokk és rokokó csipkék, de a népi textíliákon továbbra is fennmaradt.

A 19. század második fele a historizmus ideje egész Európában, minden művészeti ágban, de elsősorban az építészetben. A 19. század művészetét az egymás mellett létező stílusirányzatok jellemezték. A század második felében a forradalmak és nemzeti szabadságharcok után viszonylag nyugalmasabb időszak következett, a kapitalizmus uralkodóvá vált, lezajlott az ipari forradalom. Ennek a felgyorsult életnek kellett megfeleljen az építészet és a többi művészeti ág is, a polgárosodás igényeit is figyelembevéve. A romantikus stílusból sarjadtak a historizáló neo-irányzatok, valamint az egyes stílusok a célnak legjobban megfelelő elemeit együttesen alkalmazó eklektika (=válogatás).

Európa-szerte nagy középületek születtek, amelyeket már nem kizárólag uralkodók, főúri mecénások, főpapok rendeltek, hanem közpénzből készültek, az építészt pályázaton választották, a munkálatokat bizottságok felügyelték. Ez természetesen nem történhetett vita nélkül, voltak, ma is vannak az eklektikának kritikusai. Az eklektika mellett a 19-20. század fordulójának új stílusirányzata volt a szecesszió. Az olcsó tömegtermelés rutinszerű megoldásai, a kézművességet tönkretevő ipari forradalom ellenében született. Nem volt egységes stílusirányzat, de minden országban jelen volt különböző neveken: szecesszió, Art Nouveau, Modern Style, Jugendstil, Dolce Stil Nuovo. Legkiválóbb képviselői nemcsak építészek, de festők, iparművészek is voltak. (Victor Horta, Otto Wagner, Alfons Mucha, Antoni Gaudí, nálunk Lechner Ödön) Az épületek mellett terveztek hozzá üvegablakot, bútort, textíliát is, igyekeztek újra rangot, megbecsülést szerezni a kézműves, egyedi termékeknek. Ez egybeesett a századfordulón induló népi-nemzeti kezdeményezésekkel. (Például nálunk a 20. század elején ilyen volt a Tulipán mozgalom)

Itáliában ez a mozgalom különös hangsúlyt kapott. Egybefonódott a nemrég megvalósult olasz nemzetállam egységes megjelenése iránti igény, az egyes tartományok saját értékeinek, jellemzőinek hangsúlyozása és a nosztalgia egyrészt az antik Róma, másrészt a 15-17. század művészete iránt, amikor még egész Európa Itáliára és a reneszánszra figyelt. A népi-nemzeti mozgalom a kézműipar felélesztését, fejlesztését is célul tűzte ki részben állami támogatással.

Bolognában 1898-ban alapították az Aemilia Ars Társaságot, amely feladatának tekintette valamennyi hagyományos kézműves mesterség támogatását, felélesztését (pl. bőr-, fém-, faipar, hímzés, csipke, stb.). Alapítói elkötelezett művészek, lelkes lokálpatrióták voltak. Az ókori Rómát idézi maga a szervezet neve is, Emilia nevét latinul Aemiliának írva. Az ars szó pedig latinul mesterség, művészet vagy tudomány. Többszáz évvel ezelőtt ezek még nagyon közelálló, szinte azonos fogalmak voltak. 

Az Aemilia Ars csipke felidézte Emilia tartomány régi hagyományait, csipketechnikáját. A régi technika alapján Emiliához köthető építészeti, történelmi és hímzéselemek felhasználásával készültek az új rajzok. A csipke technikája, megjelenése „antik”, de a századfordulón divatos olyan kisebb tárgyakon alkalmazták, amelyek a reneszánsz korában nem is léteztek. Például hímzett vászontarsoly, vitrinterítő, párnabetét vagy 20-25 centis díszzsebkendő. A századokkal azelőtti keszkenő 40-70 centiméter volt… A századfordulón már gyorsabban változott a divat, kisebb darabokkal kellett megjelenni a piacon. Az így is rendkívül munkaigényes csipkét mégsem készítették tömegesen, a lelkesedés és az elkötelezettség nem volt elég a széleskörű elterjedéshez, de megszállottak szerencsére ma is vannak Itáliában. Angol nyelvterületen és az Osztrák-Magyar Monarchiában is kedvelt lett a technika, mint a korabeli mintakönyvek és árjegyzékek tanúsítják, de az eredeti Aemilia Ars csipkék finomságát, részletgazdagságát nem éri el. 

 

 Zsebkendő

 Tálcakendő

Az első képen az Aemilia Ars csipke zsebkendő kinagyított képe, a másodikon egy tálcakendő részlete (szintén saját gyűjteményemből). A tálcakendőn van egy hasonló technikával varrott csipkebetét, kombinálva vert csipkével és fehérhímzéssel. Az utóbbi valószínűleg a századelőn készült osztrák-magyar területen.) 

     

A zsebkendő bármennyire is varrott csipkének, „punto in arianak” látszik, lényegében vagdalásos technikával készült, egy darab textil felhasználásával, ez egy kéz munkája. A tálcakendő varrott csipkebetétjéhez hasonlóak azonban a textíliától függetlenül, egyenként készültek, így sokféle felhasználást tettek lehetővé. A „hobbi” kézimunkázó, aki csak egyik-másik technikában volt járatos, a kereskedelemben kapható különböző stílusú és technikájú vert, varrott, horgolt, rece és gépi csipke darabok egymáshoz illesztésével „mozaik” darabokat készíthetett. A különböző technikájú és anyagú csipkék azonban nem egyformán viselték az idő viszontagságait. Látjuk, hogy az elmúlt 80-100 évet a varrott csipkebetét szinte sértetlenül vészelte át, de a szélén a flamand stílusú vert csipke súlyosan sérült, mintája alig kivehető, de rekonstruálható.